Emberek milliói vannak egymással kapcsolatban, nap mint nap. Megismer az ember valakit, beszélgetnek, ha élvezték egymás társaságát, újra, és újra összeülnek beszélgetni, vagy sörözni. Így alakul ki a barátság. A barát, akivel együtt örülsz, és együtt sírsz. Vagy például az emberek általában szorosan kötődnek a családtagjaikhoz. Ezért lesz a világ legtermészetesebb, és legbiztosabb dolgából az, amitől a legjobban félünk.
Senki nem szeretné elveszíteni, a számára fontos személyeket. Pedig a halál az élet velejárója. Mégis megsiratjuk az elhunyt ismerőseinket, ellenben azokkal, akiket nem ismerünk.
A megoldás kézenfekvő lenne: ne tartsunk fenn szoros kapcsolatot senkivel se. Senki nem tudna rólunk semmit igazán. Ez lehetne jó is, és rossz is, eddigi életvitelünktől függően. Ha meghalnánk nem sírna utánunk senki, senkinek sem okoznánk ezzel fájdalmat. Saját magunkat meg nemigen tudnánk akkor gyászolni. Minket ez már nem nagyon izgat, hiszen holtak vagyunk.
A kérdés csupán annyi, hogy lehetne-e így teljes értékű életet élni? Nem hiszem. Mindig kell valaki, akinek elmeséljük örömünket, bánatunkat, és nem csak bólogat, hanem reagálni is tud rá.
Szerintem, az emberiség túlreagálja a haláleseteket. Lehet, hogy hiányozni fog az illető, de ez ellen nem lehet semmit tenni.
